Ivan Jefremov

 

A hegyi szellemek tava

 

 

Néhány évvel ezelőtt kutatási célú útvonalon bejártam a Központi Altaj egyes részeit, a Lisztvjaga hegygerincet, a Katuny felső folyása bal parti területén. Célom akkor az arany volt. Bár nem találtam értékes lelőhelyet, de nagy gyönyörűségemre szolgált az Altaj csodálatos természetvilága.

Munkahelyem közelében nem volt semmi figyelemre méltó. A Lisztvjaga viszonylag alacsony hegygerinc, örök hó - "a nagy fehérség" hiányzik róla, vagyis nincs meg a gleccserek, hegyi tavak, fenyegető csúcsok csillogó változatossága és mindaz a magashegységi szépség, ami elbűvöl és megigéz a magasabb gerinceken. Azonban a sziklás hátukat a bozontos tajga fölé emelő masszív hegyhátak komor vonzereje, az alattuk tengeri hullámokként torlódó hegyek kárpótoltak az elég unalmas ottlétért a patakok széles, mocsaras völgyében, ahol az idő nagy részében folytattam a munkám.

Szeretem az északi természet hallgatag komorságát, a szegényes színek egyhangúságát, szeretem, valószínűleg az ősállapotú magányért és vadságért, és nem cserélem el a dél festői fényességéért, ami tolakodóan törekszik a lelkekbe. A szabadság, a természet iránti honvágy perceiben, ami előfordul minden expedíciós tudósnál, aki megelégeli a nagyvárosi életet, szemem előtt szürke sziklák, ólomszínű tenger, tetejüktől megfosztott, hatalmas vörösfenyők és a zöld fenyőerdők komor mélységei tűnnek fel…

Egyszóval elégedett voltam az engem körülvevő egyhangú képpel, és élvezettel végeztem feladatomat. Azonban volt még egy megbízatásom: megvizsgálni a Katuny középső folyásánál, egy Csemal nevű nagy falu közelében levő remek azbesztlelőhelyet. Akkor az Altajon át a legrövidebb út a legmagasabb hegygerinc, a Katuny mellett, a Felső-Katuny völgyeiben vezetett. Elérkezve Ujmon faluig, át kellett kelnem az ugyancsak magas Trektyinszkij hrebeten, és Ondugajon keresztül ismét ki kellett jutnom a Katuny völgyébe. Bár utam sietős volt, és ez hosszú, mindennapos menetelésre kényszerített, csak ezen az úton éreztem az Altaj természetének valódi varázsát.

Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor kis karavánommal együtt a tajgában jegenye-, cirbolya- és vörösfenyőből álló sűrű erdőben vezető hosszú út után leereszkedtünk a Katuny völgyébe. Az árterület látszólagos simasága erősen akadályozott minket: a lovak hasra estek a szürkésbarnán cuppogó sárban, amit növényréteg fedett be. Minden tíz métert nagy erőfeszítéssel küzdöttünk le. De nem engedtem, hogy a karaván éjszakázzék, úgy döntöttem, még ma át kell jutni a Katuny jobb partjára.

A hold korán felkelt a hegyek fölött, és nehézség nélkül lehetett továbbhaladni. A gyors folyó egyenletes zaja köszöntött minket, mikor megérkeztünk a Katuny partjára. A holdfényben a Katuny nagyon szélesnek tűnt. Amikor azonban kísérőnk beügetett almásszürke lován a zúgó, homályos vízbe, és a többiek elindultak utána, kiderült, hogy a víz csak térdmasságig ér, így könnyen átkeltünk a másik partra. Elhagyva a nagy kövekkel beszórt árteret, ismét a mocsárba jutottunk, amit a szibériaiak "karagajnyik"-nak neveznek. A puha mohaszőnyegen karcsú fenyők voltak szétszórva, mindenütt magas buckák emelkedtek, amelyeken zizegett és magasba nyúlt a kemény sás. Egy ilyen helyen a lovak kénytelenek lettek volna egész éjjel "újságot olvasni", vagyis táplálék nélkül maradni, ezért úgy döntöttem, hogy továbbmegyünk.

A kezdődő emelkedő azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy száraz helyre jutunk. Az ösvény megbújt a fenyőerdő komor sötétségében, a lovak lába meg eltűnt a puha mohaszőnyegben. Így haladtunk másfél órán keresztül, amíg az erdő ritkulni nem kezdett; megjelentek a jegenyefenyők, cirbolyafenyők, a moha csaknem eltűnt, de az emelkedőnek nem volt vége, sőt egyre meredekebbé vált. Akárhogy is próbáltuk tártani magunkat, a nappali nehézségek után még két óra emelkedő nagyon nehéznek bizonyult. Ezért mindenki örvendeni kezdett, amikor a lovak patkói megcsendültek, szikrát pattintva a kövekből, és feltűnt a hegynyúlvány csaknem lapos teteje. Találtunk itt füvet a lovaknak és a sátrak felveréséhez szükséges száraz helyet. Egy pillanat alatt levettük az állatokról a terhet, felvertük a sátrakat a hatalmas cirbolyafenyők alá, és az egyvödörnyi tea lenyelésének és a pipa elszívásának megszokott procedúrája után mély álomba merültünk.

Az éles fényre ébredtem, és gyorsan kimásztam a sátorból. A friss szél lobogtatta az egyenesen a sátor bejáratánál levő sötétzöld cirbolyafenyőágakat. Balra, két fa között, széles, világos folt látszott. Mint fekete keretben, négy éles, fehér csúcs halvány kontúrja derengett benne a rózsaszín, tiszta fényben. A levegő valószerűtlenül áttetsző volt. A hegyek meredek lejtőit elöntötte a piros szín világos árnyalatainak valamennyi elképzelhető kombinációja. Egy kicsit lejjebb, egy világoskék gleccser domború felületén hatalmas, rézsútos kék árnyéksávok sötétlettek. Ez a kék alap még jobban felerősítette a hegyóriások légies könnyedségét, úgy tűnt, hogy ezek saját fényüket sugározzák, a közöttük látható ég pedig a tiszta arany tengere.

Eltelt néhány perc. A nap magasabbra emelkedett, az arany bíbor árnyalatot nyert, a csúcsok elvesztették rózsaszín árnyalatukat, amit tiszta kék váltott fel, a gleccser ezüstösen csillogott. Csengtek a kolompok, a fák alatt a munkások egymást szólongatták, és kergették a lovakat, hogy felszerszámozzák őket, becsomagolják és átkötözzék a málhát, én meg egyre csak gyönyörködtem a fény varázslatának győzelmében. A tajgai ösvények zárt szemhatára után, a sziklás tundrák vad szigorúsága után ennek az átlátszó villogásnak és a könnyű változatos nap játékának új világa volt ez.

Amint látják, első szerelmem az altaji magashegységi fehér csúcsok iránt váratlanul és erősen támadt föl. Ez a szerelem nem hordozott magában későbbi csalódásokat, és mindig új élményekkel ajándékozott meg. Nem vállalkozom arra, hogy leírjam azokat az érzéseket, amelyek a világoskék jég ragyogásától, a hegyi tavak kék vagy smaragdszínű vizének nem mindennapi áttetszőségétől ébrednek. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a havas hegyek látványa kiváltotta bennem a természet szépségének fokozott megértését. A fény, az árnyék és a színek csaknem zenei váltakozása a harmónia gyönyörét hirdette a világnak. És én, a teljesen földi ember, másképp hangolódtam érzelmileg a hegyi világban, és felfedezésemet, amelyről most szólok, kétségkívül bizonyos mértékben éppen ennek a magas rendű érzelmi fűtöttségnek köszönhetem.

Elhagyva az útvonal magashegyvidéki részét, ismét leereszkedtem a Katuny völgyébe, majd az Ujmoni sztyeppére: ez egy sík katlan, kiváló táplálékkal a lovaknak. A továbbiakban a Terektyinszkij hrebet fehér csúcsai nem tettek lehetővé számomra érdekes geológiai megfigyeléseket. Elértük az Ondugajt, elküldtem segítőtársamat Bijszkbe a gyűjteménnyel és a felszereléssel. A csemali azbesztlelőhelyek megtekintését csomag nélkül is végre tudtam hajtani. A kísérővel friss lovakon gyorsan elértük a Katunyt, és megálltunk pihenni Kajancsa településen.

Az illatos, mézes tea különösen finom volt, és sokáig üldögéltünk a kertben, a tisztára gyalult, fehér asztalka mellett. Kísérőm, egy mogorva és hallgatag ojrot, rézzel kivert pipáját szopogatta. Kikérdeztem a házigazdát a Csemalig vezető további út nevezetességeiről. A házigazda, egy fiatal, nyílt, lesült arcú tanító, szívesen kielégítette kíváncsiságomat.

- Még valamit, mérnök elvtárs - mondta. - Csemaltól nem messze talál egy falucskát. Ott él egy művész, a mi híres Csoroszovunk, valószínűleg hallott róla. Az öregúr kétségkívül harapós, de ha belopja magát a szívébe, akkor mindent megmutat, szép képe pedig rengeteg van.

Eszembe jutottak a Tomszkban és Bijszkben látott Csoroszov-képek, különösen A Katuny koronája és az Altaj-Kán. Megtekinteni Csoroszov nagyszámú munkáját a saját műtermében és szerezni valamilyen vázlatot; nem lett volna rossz befejezése az Altajjal való ismerkedésemnek.

A következő nap közepén jobbra megláttam az említett széles hasadékot. A világossárga farosttól fénylő néhány új ház a magaslaton terült el, a vörösfenyők lábánál. Minden az utolsó szögig egyezett a kajancsai tanító leírásával, és magabiztosan irányítottam lovamat Csoroszov festőművész házához.

Arra számítottam, hogy egy zsémbes öregembert fogok látni, és meglepődtem, amikor a lépcsőtornácon egy energikus, szikár, borotvált, gyors és pontos mozgású ember jelent meg. Csak alaposan megnézve sárgás, mongolos arcát, vettem észre, hogy tüskés haja és kemény szálú bajsza erősen őszül. Éles ráncok barázdálták kiugró pofacsontú, beesett orcáját és domború, magas homlokát. Szívélyesen fogadott, de nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel, ezért némileg zavartan követtem őt.

Csoroszov barátságosabb lett, valószínűleg az Altaj szépségétől hevített lelkesedésem őszinteségének hatására. Szűkszavú elbeszélései az Altaj némely különösen figyelemreméltó helyéről világosan emlékezetembe vésődtek - megfigyelőképessége igen éles volt.

A műterem - egy tágas, tapétázatlan szoba, nagy ablakokkal - elfoglalta a ház felét. Egy csomó vázlat és kis kép közül kivált egy, ami valahogy magához vonzott. Csoroszov magyarázata szerint ez a Deni-Dernek (a Hegyi Szellemek Tavának) saját maga részére megfestett változata - maga a nagy kép valamelyik szibériai múzeumban van.

Leírom ezt a kis vásznat részletesebben, mivel fontos szerepe van a későbbiek megértésében.

A kép fénylett az esti nap sugaraiban sűrű színeivel. A középső részét elfoglaló tó kékesszürke felülete hideget és hallgatag nyugalmat áraszt. Az előtérben, a sima parton levő köveknél, ahol zöld fűtakaró váltakozik tiszta hóval, egy cirbolyafenyő törzse fekszik. Egy nagy, kék jégdarab simul oda a parthoz, egészen a kidőlt fa gyökereinél. Kis jégdarabok és nagy, szürke kövek vetnek hol zöldes, hol szürkéskék árnyékot a tó felületére. Két alacsony, széltől tépázott cirbolyafenyő emeli fel sűrű ágait, mintha az ég felé tartanák karjukat. A háttérben egyenesen a tóba zuhannak bele a lilás és fakó színű, sziklás szélű, fogazott hegyek havas meredélyei. A kép középpontjában a jéggel borított hegynyúlvány világoskék csonthóból töltést képez a tóban, fölötte pedig szörnyű magasan egy háromoldalú gyémántgúla emelkedik, amitől balra a rózsaszín felhők szalagja lebeg. A völgy teknő alakú, lefolyástalan völgy - bal széle szabályos kúppá egészíti ki a hegyet, ami csaknem teljes egészében hóköpenybe van öltözve. Csak a ritka, fakó sávok jelzik a sziklás meredélyeket. A hegy széles alapokon nyugszik, kőfokai hatalmas lépcsőként ereszkednek le a tó túlsó végéhez…

Az egész képből az a fénylő tisztaságú idegenség és hideg áradt, ami elbűvölt engem a Katuny gerincén át tartó utamon. Sokáig álltam, néztem az altaji fehér csúcsok igazi arcát, és meg voltam lepve a nép finom megfigyelőképességétől, amikor a tavat Deni-Dernek, a Hegyi Szellemek Tavának nevezte el.

- Hol talált egy ilyen tavat? - kérdeztem. - És létezik-e valójában?

- A tó tétezik, és meg kell mondanom, hogy a valóságban még sokkal szebb. Az én érdemem annyi, hogy helyesen fejeztem ki a benyomás lényegét - válaszolta Csoroszov.  Ezt a lényeget nem olcsón kaptam… De megtalálni ezt a tavat sem könnyű, bár természetesen lehetséges. De önnek minek? Talán a térképre akarja bejelölni? Ismerem magukat!

- Mindössze szeretnék ott lenni ezen a csodálatos helyen. Hiszen egy ilyen meglátsz, és többé a haláltól sem félsz.

A művész kíváncsian nézett rám.

- Ez nagyon őszintén hangzott: "Többé a haláltól sem félsz." Valószínűleg nem tudja, hogy milyen legendák kapcsolódnak az ojrotoknál ehhez a tóhoz.

- Biztosan érdekesek, ha ilyen költőien nevezték el a tavat.

Csoroszov tekintete átsiklott a képre.

- Semmi különöset nem vett észre?

- Észrevettem. Itt, a bal sarokban, ahol a hegy kúp alakú - mondtam. - Csak… elnézést, de itt a színek egészen lehetetlennek tűntek.

- Nézze meg még egyszer, figyelmesebben!

Ismét nézni kezdtem, és olyan volt a festő munkájának finomsága, hogy minél tovább néztem, mintha annál több részlet úszott volna fel a kép mélyéből. A kúp alakú hegység lábainál egy zöldesfehér felhő emelkedett, és gyenge fénnyel sugárzott. Ennek a fénynek a tükröződése és a csillogó havak fényének összekeveredése a vízen hosszú árnyékcsíkokat adott, nem tudni, miért, piros árnyalatban. Ugyanilyen, csak sokkal sűrűbb, egészen a vérszín tónusáig vörös foltok látszottak a sziklák szakadékainak törésfelületén. Azokon a helyeken viszont, ahol a hegygerinc fehér falai mögül áttörtek a nap egyenes sugarai, a jegek és kövek fölött hatalmas emberi alakokra emlékeztető hosszú, kékeszöld füst- vagy páraoszlopok emelkedtek, vészjósló és fantasztikus látszatot adva ezzel a tájnak.

- Nem értem - mutattam a kékeszöld oszlopokra.

- Ne is próbálja megérteni - mosolyodott el keserűen. - Maga jól ismeri és szereti a természetet, de nem hisz neki.

- De maga hogyan magyarázza ezeket a vörös tüzeket a sziklákon, a kékeszöld oszlopokat, fénylő fellegeket?

- A magyarázat egyszerű: a hegyi szellemek - válaszolt nyugodtan a festő. Feléje fordultam, de a gúnynak még az árnyékát sem láttam zárkózott arcán.

- Nem tréfálok - folytatta ugyanazon a hangon. - Azt gondolja, hogy a tó a nevét csak földöntúli szépségéért kapta? A szépség önmagáért beszél, de a híre rossz. Megfestettem a képet, de az irhámat alig tudtam megmenteni. 1909-ben voltam ott, és 13-ig betegeskedtem…

Megkértem a festőt, hogy meséljen a tóval kapcsolatos legendákról, beültünk a sarokba, egy széles díványra, amely durva, sárgáskék mongol szőnyeggel volt leterítve. Innen látható volt a kép.

- Ennek a helynek a szépsége - kezdte Csoroszov - régtől fogva vonzotta az embert, de valamilyen érthetetlen erők elpusztították az embereket, akik a tóhoz jöttek. A tó végzetes hatását magamon is éreztem, de erről majd később. Érdekes, hogy a tó meleg, nyári napokon a legszebb, és éppen ilyen napokon jelentkezik leginkább pusztító ereje. Amint az emberek meglátták a vérvörös tüzeket a sziklákon, a kékeszöld, átlátszó oszlopok villogását, különös érzések kerítették őket hatalmukba. A környező hegycsúcsok szörnyű súllyal nehezedtek a fejükre, a szemükben pedig elkezdődött a fénysugarak megállíthatatlan tánca. Az embereket valami a kerek, kúp alakú hegyhez vonzotta, ahol a hegyi szellemek kékeszöld kísértetei rémlettek nekik, amint a zöldesen fénylő felhők körül táncolnak. De amint elérték ezt a helyet, minden eltűnt, csak a meztelen sziklák figyeltek komoran. Fulladozva, lábukat alig vonszolva, erejük hirtelen elvesztésétől megnyomorodott lélekkel hagyták el a szerencsétlenek ezt a végzetes helyet, de általában az úton utolérte őket a halál. Csak néhány erős vadász jutott el, valószerűtlen szenvedések után, a legközelebbi jurtáig. Közülük egyesek meghaltak, mások sokáig betegeskedtek, örökre elveszítvén korábbi erejüket és bátorságukat. Attól kezdve elterjedt a rossz hír a Deni-Derről és az emberek csaknem teljesen leszoktak arról, hogy odamenjenek. Ott nincs se állat, se madár, a bal parton pedig, ahol gyülekeznek a szellemek, semmi sem nő, még fű sem. Még gyermekkoromban hallottam ezt a legendát, és régóta vonzott, hogy meglátogassam a hegyi szellemek birtokát. Húsz évvel ezelőtt eltöltöttem ott két napot teljes magányban. Az első napon semmi különöset nem vettem észre, és sokáig dolgoztam, vázlatokat festettem. Azonban az égen sűrű felhők vonultak, változtatván megvilágítottságukat, és nekem nem sikerült elkapnom a hegyi levegő átlátszóságát. Elhatároztam, hogy még egy napot maradok, az erdőben fogok éjszakázni, félversztányira a tótól. Estére furcsa égést éreztem a számban, ami állandó nyálazásra késztetett, és könnyű hányingerem támadt. Általában jól viseltem a magaslati tartózkodást, és csodálkoztam, hogy ez alkalommal a ritka levegő miért hat így rám.

A következő nap csodálatos reggele remek időt ígért. Nehéz fejjel elvánszorogtam a tóhoz, nagyfokú gyengeséget éreztem, de hamarosan elmerültem a munkában, és mindenről megfeledkeztem. A nap rendesen sütött, amikor befejeztem a vázlat kidolgozását, ami a későbbiekben a képnek az alapjául szolgált, arrébb toltam a festőállványt, hogy egy utolsó pillantást vessek a tóra.

Nagyon elfáradtam, a kezem remegett, időnként forgott velem a világ, és el-elkapott a hányinger. És ekkor megláttam a tó szellemeit. A víz átlátszó felszíne fölött egy alacsony felhő árnyéka úszott el. A napsugarak, amelyek rézsútosan hatoltak át a tavon, mintha fényesebbek lettek volna egy pillanatnyi napfogyatkozás után. A távolodó fény- és árnyhatáron hirtelen észrevettem néhány átlátszó, kékeszöld színű oszlopot, amelyek hatalmas, köpenyes emberi alakokra hasonlítottak. Hol egy helyben álldogáltak, hol gyorsan változtatták a helyüket, hol meg eltűntek a levegőben. Nyomasztó félelem érzésével néztem a soha nem tapasztalt látványt.

Még néhány percig folytatódott a kísértetek zajtalan mozgása, azután a sziklákon felvillantak a vérvörös színű visszfények és fellobbanások. Fent pedig ott függött a halványzöld fénnyel világító, gomba alakú felhő…

Hirtelen megéreztem, hogy az erő elönti tagjaimat, a látásom élessé vált, a távoli sziklák mintha elindultak volna felém, megkülönböztettem meredek lejtőik valamennyi részletét. Megragadtam az ecsetet, vad energiával kikerestem a festékeket, gyors ecsetvonásokkal igyekeztem megörökíteni a rendkívüli képet.

Könnyű szellő futott végig a tó fölött, és egy pillanat alatt eltűntek a felhők is, a kékeszöld kísértetek is. Csak a piros tüzek fénylettek komoran a sziklákon, megtörve a vízen a sziklákról ideverődő árnyékokban. A fellángolás, ami elkapott, alábbhagyott, még elesettebb lettem hirtelen, az életerő szinte elfolyt a palettát és ecsetet tartó ujjaim hegyéből. Valami rossznak az előérzete sietésre késztetett. Becsuktam a vázlatfüzetet, és összeszedtem a holmimat, éreztem, hogy valami furcsa súly zuhan a mellemre és a fejemre…

A tó fölött fújó szél megélénkült. Az átlátszó kék tükör elhomályosodott. A felhők elfedték a hegyek csúcsait, és a környezet éles színei gyorsan elhalványultak. A tó átszellemült és tiszta szépségét bánatos komorság váltotta fel, a kísértetek helyén levő piros felvillanások kihunytak, és csak a sötét sziklák feketéllettek ott a hófoltok között. A nehéz lélegzet füttyszerűen szakadt ki mellemből, amikor erőm elvesztésével és nyomasztó súllyal küzdve, hátat fordítottam a tónak. Mintegy zavaros álomban tettem meg az utat, addig a helyig, ahol kísérőim a megbeszélés szerint vártak, azok, akik megtagadták a felmenetelt a Deni-Derre. A hegyek imbolyogtak előttem, a hányás a teljes gyengeség állapotába juttatott. Időnként elestem, és sokáig feküdtem, nem volt erőm felkelni. Nem emlékszem, hogyan jutottam el kísérőimhez, de ez mindegy is. A legfontosabb, hogy a hátamra kötött dobozt a vázlatokkal célba juttattam.

A kísérők a távolból észrevették, hogy mi történik velem. Elvittek a táborig, és a hátamra fektettek, fejem alá egy összehajtogatott iszákot tettek. "El fogsz pusztulni, Csorosz" jegyezte meg a szenvtelen megfigyelő hangsúlyával a legidősebb kísérő. Amint látja, nem haltam meg, de sokáig nagyon rosszul éreztem magam. A gyengeség és az eltompult látás zavartak az életemben és a munkámban. A nagy Deni-Der-képet csak egy évvel később festettem meg, ezen meg állandóan dolgoztam egy kicsit, amikor lábra álltam. Amint látja, a Deni-Der-tóról és az azt benépesítő szellemekről szóló igazságot nem olcsón kaptam.

Csoroszov elhallgatott. A sűrű rácsozatú, nagy ablakon keresztül látszott a szürkületbe merült völgy. Az elbeszélés maximálisan felkeltette az érdeklődésemet, és nem volt semmi alapom, hogy ne higgyek a festőnek, ugyanakkor nem találtam semmiféle magyarázatát a csodálatos jelenségeknek, amiket megörökített alkotása színeiben. Átmentünk az ebédlőbe. A világos "villám"-lámpa az asztal fölött szétkergette a furcsa elbeszélés keltette irrealitás árnyát. Nem álltam meg, és megkérdeztem, hogyan lehet megtalálni a Hegyi Szellemek Tavát abban az esetben, ha még egyszer lehetőségem lesz meglátogatni azokat a helyeket.

- Aha, megfogta önt ez a tó! - mosolyodott e! Csoroszov. - Ám legyen, látogasson el oda, ha nem fél. Írja!

Elővettem a táskámból a jegyzetfüzetemet és egy ceruzát.

- Ez a hely a hegy keleti végében van. Ez egy mély szurdok a csujai és katunyi fehér csúcsok között. Negyven kilométerre az Aguton fölfelé, a torkolattól számítva, a folyástól jobbra indul a Juneur folyócska. Ezt a helyet észre lehet venni, mert az Argut itt kanyarodik el, a Juneur torkolata széles, sík helyre jut ki. A torkolatától elmegy az Arguton fölfelé, a bal parton, számolja így: hat kilométert, és itt, a menetirány szerint jobbra egy kis forrást, vagy ha jobban tetszik, egy folyócskát talál. Maga a folyó nem nagy, de a völgy nagyon széles, és mélyen benyúlik a Katunyi-hegyhátba. Ebben a völgyben kell továbbmennie. A hely száraz, a vörösfenyők nagyok, terebélyesek. Már magasra feljut, amikor egy nagy, kanyargós zuhogót talál, egy kis vízesés hull belőle, és a vögy jobbra fordul. A völgy alja egészen sík, széles, éles, és rajta láncként öt tó, egyik a másiktól hol félversztányira, hol versztányira. Az utolsó, ahonnan nem lehet továbbmenni, a Deni-Der. Ennyi az egész. Csak figyelje, hogy a szurdokot el ne vétse, mert ott sok a völgy és a tó… Igen, eszembe jutott egy jó ismertetőjel! A forrás torkolatánál, amikor ráfordul az Argutról, egy kis mocsár húzódik a szélén, balra állt egy hatalmas, száraz vörösfenyő, ágak nélkül, kettős csúccsal, mint az ördög vasvillája. Ha még megvan, erről megismeri.

Feljegyeztem Csoroszov útmutatását, nem sejtve annak jelentőségét, ami a későbbiekben derül ki.

Reggel átnéztem Csoroszov munkáit, de egyiket sem lehetett összehasonlítani a Deni-Derrel. Értettem a kép nagy értékét, ezért még csak utalni sem mertem a megszerzésének lehetőségére, rendkívül szerény pénzeszközeim következtében. Megvettem két hófödte hegy vázlatát, és ajándékba kaptam egy kis tollrajzot, melyen kedvenc vörösfenyőim voltak ábrázolva a fa jellegének mélységes ismeretével.

Búcsúzóul Csoroszov azt mondta:

- Látom, hogyan nézegeti a Deni-Dert, de ezt nem tudom önnek ajándékozni. Ajándékozok önnek egy vázlatot, amit a tavon készítettem. Csak - egy kicsit elhallgatott - ezt már csak azután, hogy meghalok, most nehéz megválnom tőle. No de ne keseredjék el, ez hamarosan bekövetkezik… elküldik önnek - fűzte hozzá a festő komolyan, zavarba hozó szenvtelenséggel.

Hosszú életet kívánva Csoroszovnak, magamnak pedig mielőbbi találkozást vele, felültem a lovamra, de a sors, mint kiderült, örökre elválasztott minket.

Sokára jutottam el az Altajra. Négy év telt el megfeszített munkával, az ötödikben pedig ideiglenesen kikészültem. A kíméletlen reuma - a tajgalakók szakmai betegsége - fél évre ledöntött a lábamról, azután pedig legyöngült szívemmel kellett vesződnöm.

Elfáradván a kényszerű semmittevéstől és unalomtól, megszöktem a déli üdülőhelyről a komor, de kedves Leningrádba. A főnökség javaslatára a Közép-Ázsiában levő Szefidkan higanylelőhelyeivel kezdtem foglalkozni. Turkesztán napos szárazságában reméltem kiűzni a belém bújt nyavalyát, hogy visszatérhessek Észak szomorú vadságához, ami örökre leigázott. Ez a vonzalmam ellenállhatatlan volt, és nehezen tudtam legyőzni a Szibéria iránti mély nosztalgiám rohamait.

Az egyik meleg tavaszi estén, amikor a mikroszkópom előtt ültem otthon, egy küldeményt hoztak, ami inkább elkeserített, mint megörvendeztetett. Sima cirbolyadeszkákból készített lapos dobozban a Deni-Der vázlat feküdt annak a jeleként, hogy Csoroszov festőművész befejezte munkás életét. Elegendő volt ismét meglátnom a Hegyi Szellemek Tavát, hogy megrohanjanak az emlékek.

A Deni-Der távoli és elérhetetlen szépsége vészterhes szomorúsággal töltött el. Munkával igyekeztem elkergetni a bánatot, ezért új szefidkani érckőzetcsiszolatot helyeztem a mikroszkóp alá. A megszokott mozdulattal engedtem le a mikroszkópcsövet a fogasléces csavarral, beállítottam a fókusztávolságot a mikrométerrel, és elmélyedtem a higanyérc kristályosodási sorrendjének tanulmányozásában. A csiszolat - lecsiszolt kőzetlemez csaknem tiszta cinnabaritnak bizonyult, s tanulmányozásával a dolog akadozott. A színek finom árnyalatai, visszaverődve a csiszolatról elrejtőztek az elektromos fényben. Az opakilluminátort (ez egy speciális szerkezet a mikroszkópban, mellyel az ásványokat megfigyelhetjük a visszavert fényben) felcseréltem a ferde megvilágításhoz való Silverman-félével, és bekapcsoltam a nappali fény lámpáját: ez egy ragyogó ötlet, helyettesíti a napot a mikroszkóp szűk világában…

A Hegyi Szellemek Tava továbbra is ott függött lelki szemeim előtt, és először nem is csodálkoztam, amikor a mikroszkópban megláttam a vérvörös ragyogást a kékes acél háttéren, ami annyira meglepett engem annak idején a festő képén. Egy másodperccel később jutott el a tudatomig, hogy nem a képet nézem, hanem a higanyérc belső reflexeit figyelem meg. Megfordítottam a mikroszkóp asztalkáját, és a vérvörös ragyogás elhalványult, kialudt, vagy átment mélyebb barnásvörös árnyalatba, míg az ásvány felületének nagyobb része továbbra is hideg acélfénnyel ragyogott. Izgatottan a még meg sem született felfedezés előérzetétől, a nappali fényt kibocsátó megvilágító szerkezet sugarát a Hegyi Szellemek Taváról festett vázlatra irányítottam, és a kúp alakú hegy lábánál levő sziklákon megpillantottam ugyanazokat a színeket, mint amelyeket éppen most láttam a mikroszkóp alatt.

Gyorsan előkaptam a színtáblázatokat, és rögtön kiderült, hogy a színek a képletekkel…

Mellesleg minek kellene itt leírnom magukat a képleteket? Csak annyit mondok, hogy a fémérceket és fémeket tanulmányozó tudomány, a mineralográfia számára létrehozták az összes elképzelhető szín legfinomabb árnyalatainak színtáblázatát, amiből összesen mintegy hétszáz van. Minden árnyalatnak saját jele van, az árnyalatok összege adja az ásvány képletét. Így hát kiderült, hogy Csoroszov színei, amelyekkel a hegyi szellemek tartózkodási helyét ábrázolta, ezen táblázatok szerint tökéletesen egybevágnak a cinnabarit árnyalatai, különböző megvilágítási feltételek, beesési szögek és a fény további bonyolult játéka esetén, amit a tudományban a fényhullámok interferenciájának neveznek. A Deni-Der-tó rejtélye hirtelen világossá vált előttem. Csak nem értettem, hogy hasonló ötlet miért nem született meg bennem már régen, az Altaj hegységében.

Telefonon taxit rendeltem, és hamarosan megérkeztem egy kerítéshez, amely mögött egy kémiai laboratórium nagy ablakai fénylettek. Ismerősöm - vegyész- és kohómérnök - még itt volt.

- Á, a szibériai medve! - üdvözölt. - Minek köszönhetem a látogatást? Ismét egy sürgős elemzés?

- Nem, Dmitrij Mihajlovics, felvilágosításért jöttem önhöz. Milyen különlegességeiről tud a higanynak?

- Ó, a higany! Ez a fém olyan rendkívüli, hogy egy vastag könyvet lehetne róla írni! De mi kell, mondja világosabban!

- Tehát: a higany háromszázhetven fokon forr, de hány fokon párolog?

- Mindig, kedves mérnököm, kivéve a nagyon erős hideget.

- Tehát illó?

- A fajsúlyához képest rendkívül illó. Jegyezze meg: húsz fokon egy köbméter higanypárával teli levegőben tizenöt század gramm van, száz fokon pedig már csaknem két és fél gramm.

- Még egy kérdés: a higanypára magától világit-e vagy nem, és ha igen, milyen színnel?

- Magától nem világít, de néha, nagy koncentráció esetén átmenő fényben kékeszöld árnyalatú. Elektromos töltés esetén, ritka levegőben zöldesfehéren világít.

- Minden világos. Nagyon köszönöm!

Öt perc múlva becsöngettem az orvosom ajtaján. A jóságos öreg izgatott arccal maga jött ki az előszobába, amikor megismerte a hangomat.

- Mi történt? Már megint a szíve rakoncátlankodik?

- Nem, minden rendben. Csak egy percre jöttem. Mondja, mik a fő szimptómái a higanygőzös mérgezésnek?

- Hm-m, általában a higanynál: nyálelválasztás, hányinger, ami a párákat illeti, mindjárt megnézem… Jöjjön be!

- Nem, nem, csak egy percre jöttem. Nézze meg gyorsabban, drága Pavel Nyikolajevics!

Az öreg bement a dolgozószobájába, és egy perc múlva visszatért, kezében egy nyitott könyvvel.

- No, nézzük, higanygőzök: a vérnyomás csökkenése, a pszichikum erős gerjedelme, szapora, szaggatott lélegzés, azután pedig a szívbénulásos halál.

- Hát ez nagyszerű! - szaladt ki a számon.

- Mi nagyszerű? Egy ilyen haláll

De én csak felnevettem, gyerekesen örülve a doktor értetlenségének, és lerohantam a lépcsőn. Most már tudtam, hogy gondolataim egész menete vitán felül helyes.

Hazatérve felhívtam a főosztályvezetőmet, és közöltem vele, hogy munkánk érdekében azonnal el kell utaznom az Altajba. Megkértem, hogy engedje el velem Kraszulint, egy fiatal végzőst, akinek fizikai erejére és jó fejére nagy szükségem volt még mindig beteges állapotomban.

Május közepén már akadály nélkül el lehetett érni a tavat. Éppen ebben az időben indultam el a Csujai országút mentén fekvő Inyja településről Kraszulinnal és két tapasztalt tajgai munkással.

Emlékeztem a néhai festő útmutatásaira az előttünk álló útról, és a legfontosabb, hogy az oldalzsebben ott feküdt az öreg, gyűrött jegyzetfüzet az útvonallal, amit Csoroszov szavai alapján írtam le.

Amikor kis csapatom este sátrat vert a völgy torkolatánál fekvő száraz dombháton, a villára hasonlító száraz vörösfenyővel szemben, nem minden izgalom nélkül éreztem, hogy holnap bebizonyosodik feltevéseim helyessége, vagy még valószínűtlenebbet találtam ki, mint az ojrot festő mesés szellemei. Kraszulin átvette izgatottságomat, és odaült mellém a kis halomra, ahonnan elgondolkozva szemléltem az agancs formájú vörösfenyőt.

- Vlagyimir Jevgenyjevics - kezdte halkan -, emlékszik, megígérte, hogy elmeséli utazásunk célját, amikor elérünk a hegyekbe.

- Remélem, hogy nem később, mint holnap, felfedezünk egy hatalmas higanylelőhelyet, ami részben ásványi. Holnap meglátjuk, igazam van-e vagy sem. Tudja, hogy a higany általában a lelőhelyeken szétszórtan található, kis koncentrációban. Gazdag higanytartalommal rendelkező nagy lelőhelyet csak egyet ismernek a világon, ez pedig…

- …Almadén Spanyolországban - súgott Kraszulin.

- Igen, már sok évszázada Almadén látja el a fél világot higannyal. Egyszer egy csöppnyi kis tavat találtak tiszta higanyból. Így hát azt remélem, hogy valami hasonlóra bukkanunk. Az, hogy itt a sziklák csaknem teljes mértékben cinnabaritból állnak, erről meg vagyok győződve, csak ha…

- De, Vlagyimir Jevgenyjevics, ha feltárunk egy ilyen lelőhelyet, ez fordulat lesz a higanygazdaságban!

- Természetesen, fiam! A higany fontos fém az elektrotechnika és az orvostudomány számára. Most pedig: aludni, aludni! Holnap még sötétben fogunk kelni. Úgy tűnik, borús nap lesz, nekünk pedig ez kell.

- Miért ilyen fontos a borús nap? - kérdezte Kraszulin.

- Mert nem akarom sem magamat, sem a többieket megmérgezni. A higanygőzökkel nem jó viccelni. Ezt bizonyítja már az is, hogy ennek a lelőhelynek a feltárása évszázadokra elmaradt, éppen a higanygőzök pusztító tulajdonságai miatt. Holnap megütközünk a Deni-Der hegyi szellemeivel, azután majd meglátjuk…

Az áttetsző rózsaszín köd befedte a hegyhátat. A völgy besötétedett. Csak a fehér csúcsok hegyes tetői fénylettek sokáig a számunkra láthatatlan napsugaraktól. Azután kialudtak. A füstszínű sötétség elfedte a hegyeket. A felhőkkel borított ég alól csillagok villantak. Még mindig a tűznél üldögéltem, de végül is legyőztem izgatottságomat, és lefeküdtem aludni.

A következő nap eseményeire nem tudni miért, csak elmosódón emlékszem.

Élesen az emlékezetembe vésődött a széles, teljesen sík aljú völgy a harmadik és a negyedik tó között. A völgy közepén sima, zöld mohaszőnyeggel fedett mocsár terült el, egyetlen fa nélkül, de a szélein hatalmas cirbolyafenyők magasodtak. Ágaiktól megfosztva az egyik oldalon, a cirbolyák a Hegyi Szellemek Tava felé nyújtották hatalmas ágaikat - mint komor zászlók magas oszlopokon. Az alacsony, sötét felhők gyorsan elsuhantak a cirbolyák fölött, mintha sietnének a titokzatos tóhoz.

A negyedik tó kicsi és kerek volt. A kékesszürke vízből, ami porosan-ködösen fodrozódott, rengeteg hegyes kő állt ki. Átkelve rajtuk a cirbolyafenyők sűrűjébe kerültünk, aztán még tíz perc, és a Hegyi Szellemek Tavának partján álltam. A szomorúság füstszíne burkolta be a tavat és a hegylánc havas lejtőit. Ennek ellenére azonnal megismertem benne a hegyi szellem templomát, ami néhány évvel ezelőtt Csoroszov műtermében elbűvölte képzeletemet.

Eljutni az acélszínben játszó sziklákig a kúp alakú hegy lábánál: nehéz feladatnak bizonyult. De minden nehézséget azonnal elfelejtettünk, amikor a geológiai kalapács csengve leverte a szikla éléről az első nehéz cinnabaritdarabot. A sziklák innen már ferde lépcsőfokokkal ereszkedtek egy kis bemélyedésig, amely fölött könnyű köd lebegett. A mélyedést zavaros, forró víz töltötte meg. A mély hasadékok körül gőzölgő források fakadtak, és köddel vonták be a bemélyedés szélét.

Megbíztam Kraszulint, hogy végezze el az érclelőhely szemmértékes felmérését, én pedig az egyik munkással elindultam a ködfátylon keresztül a hegy talpához.

- Mi az ott, főnök elvtárs? - kérdezte hirtelen a munkás.

Odapillantottam a jelzett irányba. Kőfallal félig eltakarva, ragyogott bágyadt és fenyegető csillogással a higanytavacska: életre kelt álmom. A tavacska felülete domborúnak tűnt. Leírhatatlan izgalommal hajoltam rugalmas felszíne fölé, és bedugtam a kezem az elillanó és nehezen megnyíló folyadékba, és a néhány ezer tonna folyékony fémre gondoltam: ajándékomra a hazának.

A kiáltásomra odaérkező Kraszulin megmerevedett a néma lelkesedéstől. Azonban csitítani kellett az örömöt és sietésre biztatni kísérőinket, hogy mielőbb elvégezzék a szükséges munkát. Fejünk már nehéz volt, a szánk égett: a kezdődő mérgezés baljós jelei. Elkattintottam jobbra és balra a fényképezőgépet, az egyik munkás megtöltött néhány kulacsot a tóból mert higannyal. Kraszulin és a másik munkás gyorsan lemérték az érckőzet kijáratait és a tavacska méreteit. Úgy tűnt, hogy minden villámgyorsan készen lett, ennek ellenére visszafelé lassan mentünk, ernyedten, harcolva az erősödő levertség és félelem érzésével. Amíg mi nagy nehezen megkerültük a tavat a bal parton, a felhők felszakadtak, és szemünk előtt felszikrázott a csiszolt gyémánt hegycsúcs. A ferde napsugarak áttörtek a távoli szoros kapuján keresztül, az egész Deni-Der-völgy megtelt szikrázó, áttetsző fénnyel. Megfordultam, és megpillantottam a kékeszöld kísérteteket, akik az általunk nemrég elhagyott helyen fel-felvillantak. Szerencsére a part fokozatosan kiegyenesedett, és hamarosan elértük a lovainkat.

- Rajta, gyerekek! - kiáltottam, megfordítva a lovamat.

Még aznap leereszkedtünk a völgyben a második tóig. A beálló szürkületben az érkezésünkre kinyújtott cirbolyafenyőágak mintha fenyegetőztek volna, meg akartak állítani minket.

Éjjel nem valami fényesen éreztük magunkat, de azért minden jól végződött.

Nem maradt sok elmesélnivaló. A varázsos tó adott és ad most a Szovjetuniónak olyan mennyiségű higanyt, ami kielégíti sokoldalú iparunk minden igényét.

Én pedig mindörökre megőriztem hálás emlékezetemben az igazságszerető festőt, a hegyi szellemek félelem nélküli kutatóját.

Barta Gábor fordítása